4600 Kisvárda, Árpád u. 26.
45/502-100
titkarsag@kisvardakorhaz.hu
Megközelíthetőség
A fejlődés évei (1945-1975)
A fejlődés évei (1945-1975)
A felszabadulást követően sok megpróbáltatás Után Kisvárdán is fokozatosan helyre állt a rend, megindult az élet. A mélyreható társadalmi—gazdasági változások céljai között az egészségügyi ellátás fejlesztése, javítása is helyet kapott. A Szabolcsi Szabad Nép újság 1945-ben megjelentette a MKP választási programját, amelyben többek között ez állt: „...legalább 500 ágyas városi kórházat kell felépíteni Kisvárdán, valamint egy szülőotthont. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, a mostani kórházat kell kibővíteni, egyes osztályokat más épületbe kell átvinni”.
Tulajdonképpen 100 ezer embernek még most sem volt megfelelő kórháza Felső-Szabolcsban. „Ez a kórház nem kórház, legfeljebb „ispotály” — mondták a népjóléti minisztérium küldöttei. „Megfelelő kórház és szülőotthon nélkül tengődő felső-szabolcsi dolgozóknak meg kell mutatni, hogy lesz 500 ágyas kórház és szülőotthon Kisvárdán! Ez olyan feladat, amelynek megoldásához valamennyi népet szerető erőnek össze kell fogni.”
Az ország nehéz helyzete miatt a célkitűzések csupán tervek maradtak. A lakosság egészségügyi ellátása is csak lassan javulhatott. A kórházban nem lehetett röntgenezni, mivel csak az év utolsó hónapjaiban indult meg az áramszolgáltatás az üzemekben és a közintézményekben. A betegellátás is igen szegényes volt. A személyzet illetményét alig tudták kifizetni. Az infláció miatt egyre növekedtek a költségek, a gyógyszerárak. A forint bevezetése és szilárdsága tette lehetővé a gazdasági élet normalizálását. Lassan ugyan, de megindult a kórházban is a fejlődés.
1947-ben a debreceni klinikáról dr. Szücsy Ferenc tanársegéd került a belgyógyászati osztály élére. A meglehetősen rossz körülmények ellenére is meghatározó személyiség volt a kórház életében. Tevékenysége 1975-ig, nyugdíjazásáig tartott. Az állandó ágyhiány mellett — ritkán egy-két segédorvossal — kénytelen volt egyedül végezni a fekvő- és járóbetegellátást is. Az akkori lehetőségekhez képest azonban mindig lépést tudott tartani a belgyógyászati aktuális témákkal, gyógykezeléssel, diagnosztikával.
1948-ban 120 ágyas lett a kórház. A sebészeti osztályra 1950-ben dr. Hollóházy Lajost nevezték ki alorvosnak. Dr. K. Halász Péter 1950-ben visszament Mátészalkára, „helyet cserélt” dr. Kondrai Gerővel, aki mint volt kolozsvári klinikai tanársegéd, sebész és urológus szakképesítéssel rendelkezett. Megbízták az igazgatói teendők ellátásával is, mely tevékenységet 1960-ig látott el. Elsősorban az ő nevéhez fűződik a sebészeti és belgyógyászati „beteganyag” szakmai szétválasztása és az „iskolateremtő” munkássága. A kórház állapota igen elhanyagolt volt. Nemcsak a mellékhelyiségekben, hanem a folyosókon is futkostak az egerek, a patkányok. Még egy spániel kutyát is „alkalmaztak”, betanították patkányfogásra. A fehérneműt a kórtermekben lévő szekrényekben tárolták, azt a nagyon kevés egészségügyi felszerelést pedig a pincelejárat két oldalán lévő polcokon helyezték el; az irattár is a pincében volt. A mosoda egyetlen helyiségből állt.
Az új igazgató ilyen körülmények között vette át a kórházat. Még lakást sem kapott, az igazgatói szobában lakott majd egy éven keresztül. Egy 9 pontból álló kérelmet adott be az akkori egészség- ügyi miniszternek (Ratkó Anna) új kórház létesítése céljából. Választ azonban nem kapott. Parancsolóan szükségessé vált, hogy egy gyermekgyógyászati, illetve szülészeti osztályt létesítsenek, hiszen eddig a szülő nők tulajdonképpen a kórtermekben szültek, az újszülötteket a szülő nő ágya végénél lévő Mózes-kosárban helyezték el. Sikerült azonban megvásárolni a kórház mellett lévő magánházat, és itt kialakítani egy gyermekgyógyászati osztályt, amelynek élére dr. Szabó Jánost nevezték ki főorvosnak. Belső átalakítással pedig szülészeti osztályt létesítettek, ide dr. Stangl József szülész-nőgyógyász szakorvos, klinikai tanársegéd került vezetőnek. Mindkét osztály így is nagyon szegényes körülmények között működött, de mindez óriási előrelépés volt a „semmi” után. Nagyon sok anya, csecsemő és gyermek életét mentették meg ezekben a primitívnek mondható, de mégis különálló létesítményekben. A műtéteket is közös műtőben végezték: itt operált a sebész, szülész, a fül-orr-gégész, ugyanazon egészségügyi személyzettel. Később jó szervezés következtében a szülőszoba kettő plusz egy pótágyas lett. Sikerült egy újonnan kiképzett szobát az újszülöttek számára is berendezni. Már mód adódott arra, hogy külön nőgyógyászati részleg is működjön. Az 1953-ban kelt rendelkezés szerint a szüléseknek intézetben kell történni. Ez a szülészeti osztályok, szülőotthonok túlterheltségéhez vezetett. Így volt ez a kisvárdai szülészeti osztályon is. Még a folyosókon is feküdtek szülő nők, „két ágyban hárman-négyen”. A szülések száma pedig rohamosan emelkedett, megindult tehát a harc az ágyszám növelése, illetve egy új szülészeti osztály létrehozása érdekében. Dr. Stangl főorvos minden alkalmat megragadott, hogy ez a terv sikerüljön a már tűrhetetlen állapot felszámolása érdekében. (1950-ben 427, 1953-ban 829, 1955-ben már 1186 szülés volt a kórházban!) A járási egészségügyi szolgálat számára egy gépkocsit kaptak, mely a járási tanács kezelésében volt; később a kórháznak adták át. Így a JESZ szolgálat terv szerint végezhette a területen a terhességgondozást, a rákszűrést, illetve a gyermekgyógyászati ellátást.
A szemészeti betegeket Nyíregyházáról kijáró szakorvos gyógykezelte. Gyógyszertár nem volt, csak egy falba épített polcos szekrényben tárolták a gyógyszereket. Később sikerült külön helyiségben elhelyezni a kórházi gyógyszerraktárt.
Amint érzékelhető, néhány éven belül lassan-lassan kezdett kialakulni egy „igazi” kórház körvonala. Óriási erőfeszítésébe került az akkori igazgatónak ez a tevékenysége magas szintű szakmai munkája mellett.
A mentőszolgálat továbbra is a kórházon belül működött egyetlen kocsival, két gépkocsivezetővel és két mentőápolóval. Csak 1954-ben sikerült a Csillag utcában kialakítani egy valódi mentőállomást. Amikor a megyében egy főállású főorvos jött, a mentőállomás működtetését kivették a kórház kezéből.
Annak ellenére, hogy sikeres volt a kórház fejlődése, az új kórház létesítésének ügye újra felszínre került. Hosszú vita után eldőlt, hogy elsőként Kisvárdán kell felépíteni egy kórházat, és az építést 1955-ben el kell kezdeni. Ennek ellenére mégis Fehérgyarmaton lett új kórház...
Ismerve az akkori időszak politikai, gazdasági helyzetét, a kórház bizonyos önállóságra volt kénytelen berendezkedni. Az 50-es évek elején (pl. rossz volt a kukoricatermés) kötelezték a kisvárdai kórházat — mivel sok moslék is összegyűlt — arra, hogy sertést neveljen. „Ránk 20 sertés nevelését írták elő.” Kénytelen volt a kórház a hátsó kertben kukoricát termelni, és a moslékkal együtt a későbbiekben már 60 sertést tudtak tartani. A kórház élelmezését ez a „tevékenység” feljavította.
Az 1956-os ellenforradalom eseményei Kisvárdát sem kerülték el. A kórházban azonban a légkör nyugodt maradt. Az igazgató rendkívüli orvosi értekezleten hívta fel az orvosok figyelmét esküjükre, miszerint minden beteget, sebesültet egyformán kell kezelni. Akkoriban 11 sérült volt a kórházban: 10 katona és egy civil. A megyei kórházzal nem lehetett kapcsolatot teremteni. Az állomáson veszteglő vagonokból „szerezték” be a burgonyát, lisztet, szenet, fát, s minden megközelíthető gyógyszertárból „felvásárolták” a gyógyszereket.
A konszolidációt követően a kórház helyzete lényegesen nem javult. A műszerekre megígért pénzt később sem adták meg, de Erdei Lászlóné országgyűlési. képviselő segítségével rövid időn belül modern műtőasztal, műtőlámpa, sok új műszer érkezett a kórház részére. 1957. év végén az Egészség- ügyi Minisztériumból személyes közbenjárásra egy mosógépet és centrifugát is kaptak, de mint utólag kiderült, „tévedésből” került a kórházba, mert eredetileg Nyíregyháza kapta volna ezt is.
Mire mindezek tisztázódtak a gépeket már beépítették. A kórház gazdasági vezetését 1951-ben Oszlánszky Béla vette át, 1962-ig látta el ezt a munkakört. Erre az időre esik az Árpád úti telephely kijelölése a majdan ide építendő kórház létesítésének, tervezésének gondolata. Addig is lépni kellett az új szülészet-nőgyógyászati osztály kialakítása ügyében, melyet a volt gazdasági iskolában végül 1958-ban sikerült kialakítani.
A gyermekosztály is nagyon zsúfolt volt, a szülészeti osztály emeletén 30 ágyon helyezték el a fejletlen, illetve koraszülötteket.
1962. október 1-én Szilvai János lett a kórház gondnoka, gazdasági vezetője. Az akkori időkben a néhány műszaki dolgozó irányítása mellett a „főnővéri” funkciókat is el kellett látnia. Nagy ambícióval, szervezési—vezetési készségével sikerült összekovácsolni egy meglehetősen jól működő gazdasági apparátust.
1963. szeptember 10-én került átadásra a 70 ágyas csecsemő- és gyermekosztály. A szülészeti osztály emeleti része felszabadult, és az ágyak száma itt is 70-re emelkedett. A Bocskai úti telephelyen 12 ágyas fül-orr-gégészeti és 10 ágyas szemészeti osztály létesülhetett dr. Hollóházy Lajos és dr. Mező Lajos főorvos vezetésével. A gyermekosztályt dr. Papp Gábor vezette egy éven keresztül, majd dr. Palásthy Géza vette át az irányítást. Kinevezett röntgen szakorvos nem volt 1955-ig, addig a belgyógyászat és sebészet orvosai maguk végezték a röntgenvizsgálatokat. Dr. Tóth István kinevezésével a lehetőségekhez mérten bontogatta szárnyait ez a szakterület is. 1958-ban már két munkahelyes lett az osztály. A sötét kamrát is ki tudták alakítani, és egy folyosót kibővítettek a várakozó betegek részére. A főorvos 9 évi működés után távozott, és egy éven keresztül különböző helyekről helyettesítek formájában történt a szakellátás, majd egy évig dr. Vicsay Anna vezette az osztályt. Dr. Heiner Bélát 1966. szeptember 1-én bízták meg az osztály vezetésével. Az akkori időknek megfelelően magas szintre emelkedett a szakmai ellátás a korszerűnek koránt sem mondható körülmények között. A vizsgálatok fajtáit kibővítették, a felvételek száma nőtt, közben a mellkasátvilágítások száma csökkent. Az osztályok igényeihez igazodva, azokkal együttműködve igen kedvező képet mutatott az ellátás.
A felszabaduló helyiségekből közben kialakítottak néhány járóbetegellátást szolgáló munkahelyet is. Állami keretek között lehetővé vált a fogorvosi ellátás. Átmenetileg egy-két fogszakorvos dolgozott, illetve egy vizsgázott fogász, Leitner Béla, aki hosszú éveken keresztül, 1980. november 26-án bekövetkezett haláláig közmegelégedésre, magas szintű ellátást nyújtott az arra rászorulóknak. Csak 1967-től kezdett javulni a helyzet, amikor dr. Szilágyi László személyében indult meg a valódi értelemben vett szakorvosi ellátás. Közben a községi fogorvosi szolgálat is fejlődött, így valamivel kevesebb beteg jutott a kisvárdai szakrendelésre. Szervezettebbé vált a fogászati szűrés—gondozás, szisztémás kezelés stb. A terheseknél „fogászati védőnő” beállítására is sor került. Új gépek, műszerek beszerzése, regionális tudományos ülések szervezése fogorvosok és fogtechnikusok részére, a területen működő orvosok szakképesítésének megszerzése, a megelőzés szemléletének érdekében történő felvilágosító előadások tartása, új kezelési eljárások bevezetése jelezte a fogorvosi ellátás színvonalának javulását.
Ebben az időben a fül-orr-gégészeti ellátás nagyon szegényes körülmények között történt. A „műtőszoba” egyben iroda, öltöző, sterilizáló, kezelő és időnként orvosi szoba funkcióját is betöltötte. Az egész „osztályon” csak egy közös fürdő és WC volt. Dr. Hollóházy főorvos időnként igazgatóhelyettesi funkciókat is ellátott, és igen aktívan vett részt Kisvárda társadalmi—művelődési tevékenységében, számos újítása is volt. Sajnos betegsége miatt folyamatosan nem tudott dolgozni, majd nyugdíjba vonult; 1974-ben halt meg. Átmenetileg dr. Müller Erzsébet alorvos vezette az osztályt és végezte a szakrendelői munkát is. Az osztály élére 1972-ben dr. Szathmáry Györgyöt nevezték ki. Az említett körülmények ellenére a szakmai tevékenység színvonala határozottan emelkedni kezdett, új műtéti eljárások, vizsgáló módszerek bevezetésére került sor.
Az új gyermekgyógyászati osztályon (25 gyermekágy, 29 csecsmő-, 16 koraszülött ágy) a későbbiekben sikerült egy 10 ágyas elkülönítő, úgynevezett „enterális részleget” beindítani. A szülészet 34 ágyas újszülött részlegének szakmai munkáját is a gyermekosztály orvosai látták el. A vezető főorvos jó szervezőképességével, magas szintű szakmai tudásával gyakorlati, tapasztalatával az osztály nívóját igen magasra emelte annak ellenére, hogy pl. a laboratóriumi háttér kezdetleges volt. (Ez is, és a röntgen osztály is még a Bocskai úti telephelyen működött.) A területi munkát, a csecsemő- és gyermektanácsadást, a bölcsődék felügyeletét az osztály orvosai végezték. A főorvos sokrétű munkája mellett több fórumon jelent meg tudományos munkásságával, mind hazai, mind külföldi folyóiratokban jelentek meg közleményei. A gyermekosztály eredményei elismerésre méltók voltak, pedig korszerű műszerezettségről alig lehetett beszélni. Hiányzott a lélegeztető készülék, megfelelő autokláv, de központi vákuum és oxigén sem volt. A főorvos személye meghatározó tényező volt a törzsgárda kialakításában. Eredményeik élénken példázzák azt a minőségi folyamatot, ami mind a területi ellátásban, mind az osztály munkájában bekövetkezett. Sajnos távozásával — 1980-ban — ez a tevékenység megszakadt. Szakorvosok, orvosok elhagyták az osztályt, igazgatási és területi munkát vállaltak. Az osztály szakmai színvonala rohamosan csökkent, a helyzet katasztrofálissá vált úgyannyira, hogy már felmerült az osztály bezárásának a gondolata is. A megyei kórház, a klinika és a körzeti gyermekgyógyász szakorvosokkal kellett ellátni a betegeket. Szerencsére azt az átmeneti időszakot ilyen segítséggel sikerült átvészelni... Egy kinevezett főorvos rövid ideig dolgozott ugyan, de 1983-ban távozott az intézetből. Ismételten helyettesítők sorozata látta el az osztály munkáját. Mintegy két éven keresztül tartott ez az áldatlan állapot, míg végül 1985-ben dr. Molnár Sándor csecsemő- gyermekgyógyász és fertőző betegségek szakorvosa kinevezést nyert az osztály élére. Nagy ambícióval kezdett a munkához és meglehetősen rövid idő alatt az orvosi állások is betöltődtek, a fiatal orvosgarnitúra egyre jobban összekovácsolódott.
A szülészet-nőgyógyászati osztály 70 ágyával és a megszervezett szakrendelésével, a területi munka egy kézben való tartásával természetesen megváltoztatta az eddigi szülészeti-nőgyógyászati tevékenységet. Stangl főorvos országosan is elsők között volt néhány diagnosztikai és terápiás eljárás bevezetésével. Szigorú rend és fegyelem uralkodott a szülészeten, de más osztályokon is. (1961—66 között igazgató főorvos is volt.) Mivel a megyei kórház szülészeti osztályának főorvosi állása megüresedett, erre dr. Stangl Józsefet nevezték ki: 1966. április 30-án távozott. Ettől kezdve dr. Fekete Imre a Debreceni Női Klinika tanársegédje fél éven át, mint helyettesítő irányította az osztályt. 1966. szeptember 15-tel kinevezték osztályvezető főorvosnak és egyben kórházigazgató főorvosnak is. A gyermekágyas osztály, valamint a nőgyógyászati részleg profilirozása megtörtént, és a terhespatológia végleges kialakítása 16 ággyal realizálódott.
A korszerű gépi altatás bevezetése, alkalmazása — a főorvos anaesthesiológus szakorvos is — teljesen megváltoztatta a műtéti beavatkozások arculatát. Kötelezővé vált minden betegnél a rákszűrés, a kolposzkópos és a cytológiai vizsgálat. Magzatvízvizsgáló készüléket — amnioszkópot— készítettek házilag 1967-ben, a kórház akkor egyetlen szakmunkásával, Tar Andrással. Bevezetésre került a méhen belüli magzat direkt EKG" vizsgálata. A gyermekgyógyász főorvossal együtt több alkalom*- mai végeztek újszülötteknél vércserét. Az elkövetkező években úgynevezett szubintenzív szülőszobát alakítottak ki, és kibővítették a szülészeti osztály előterét. Itt helyezték el az ipari tv-t, így a látogatók számára ezen keresztül tudták megmutatni az újszülötteket. Emellett a napi műsort sugárzó tv-t is ide helyezték el. Bevezették a „telefondoktor” szolgálatot, mely hosszú ideig sikeresen működött. A gyermekágyas osztályon minden kórtermet, illetve helyiséget kicsempéztek, az emeleti szinten megnagyobbították az egyik műtőt. A nőgyógyászati és szülészeti műtőket, az előkészítőt, a bemosakodót korszerűsítették. Kényelmes osztályos könyvtárat is berendeztek. Orvosi, műtősnői ügyeletes szobát alakítottak ki. Magnófelvételről hallhattak előadást a járóbeteg rendelésen várakozók a családvédelemről, fogamzásgátlásról, aktuális kérdésekről. A kóros, rendellenes, vagy műtéti beavatkozás útján születetteket már a szülésnél jelen lévő gyermekgyógyász vette át „további kezelés céljából”. A járóbeteg rendelést, terhestanácsadást, területi munkát az osztály orvosai látták el. Későbbiekben bevezették az úgynevezett programozott szülést. A méhen belüli magzatnál is el tudták végezni a vérgázanalízist az időközben beszerzett „Radelkis” készülék segítségével.
Az osztály fennállásának 10. évfordulóján, 1968-ban a szülészeti osztály parkjában felavatták Kalló Viktor szobrászművész „Anya gyermekkel” című alkotását.
1967-től rendszeressé váltak a kórházi tudományos ülések. Elsősorban gyermekgyógyászati, szülészeti, sebészeti témakörből tartottak előadást a kórház orvosai. A. későbbiekben fiatal orvosok és egészségügyi szakdolgozók tudományos fóruma is megszervezésre került.
1950-ben mindösszesen 427 szülés volt az osztályon, 1976-ban — napjainkban is ez a legmagasabb számú — 1912! Az osztály orvosi létszáma mindig betöltött volt. Hosszú időn keresztül stabilizálódott az ápolószemélyzet is. Nagyszabású rekonstrukció, történt 1977-ben. Az osztályvezető főorvos 1977-ben függetlenített kórházigazgató lett. A szülész főorvosi állást egy évig megbízottként, majd 1978-tól kinevezett főorvosként dr. Oláh Albert tölti be. A centrális terhesgondozás bevezetésével, valamint a különböző észlelő és vizsgáló műszerek beszerzésével teljesebbé vált a szülészeti tevékenység. (Ultrahang vizsgálatok, direkt és indirekt kardiotokográf, újabban videomagnó áll a szülésre való felkészítés érdekében, illetve fogamzásgátlás, felvilágosítás céljára.) 1981-ben a szülészeti-nőgyógyászati osztály — immáron „régi kórház” — nagyszabású külső-belső tatarozása megtörtént. 25 éves működésüket 1983-ban tudományos ülés keretében ünnepelték meg.
Az „új kórház” építésének ügye továbbra is stagnált. Élesen felvetődött a felelősség kérdése, hiszen még a (ki tudja hányadik?) végleges terv elfogadása sem realizálódott. Sajnos működtetni kellett a régi telephelyen mindent úgy, ahogy volt... Továbbra is zsúfoltak a kórtermek, a szociális helyiségek hiányosak. Súlyos vagy tetanuszos betegek számára elkülönítő nem volt. A szennyes ruhát a kórtermekben, illetve a WC-ben elhelyezett ládákba tárolták. A sebészeti kötözőben — mely egyben gipszelő, nővéröltöző, iroda, házi gyógyszertár — az urológiai vizsgálatok helye, a hűtőszekrény is itt volt elhelyezve. A kórtermek és a sebészeti műtő fűtése továbbra is cserépkályhákból történt. Az ügyeletes műtőssegéd a sterilizálóban — ami egyben bemosakodó helyiség is volt — tartózkodott.
A sebész főorvos szobája irattár, könyvtár, értekezletek helye, de itt tárolták az átültetésekre alkalmas csontszöveteket is. A kórtermek folyosók festése illuzórikus volt, hiszen egyes helyeken méternyi magasságban salétromosak voltak a falak, a nyílászáró szerkezetek pedig használhatatlanok. A belgyógyász főorvos szobája fizioterápiás kezelő is, a betegfelvétel éjjel-nappal itt történt, külön vizsgáló nem volt. (A tálaló mellett a WC...) Az egyetlen szemész szakorvos — főorvos — szobája egyben sötétszoba, raktár, vizsgáló. Egy függönnyel elválasztott fekhelyen pihenhetett, ha volt rá ideje... A röntgen minden helyisége abszolút korszerűtlen ... A pincerészek egyben raktárak — az állandó talajvíz miatt éppenhogy használható állapotban voltak. Mivel itt tárolták hosszú éveken át a kórház dokumentumait (kórlapokat, műtéti naplókat, egyéb iratokat) is, a legnagyobb, sőt legértékesebb részük ott veszett, elpusztult, használhatatlan lett. A sertéshizlalda mellett a lóistálló, nem messze tőle a szakrendelés és a boncház... Mintha szóról-szóra lemásolta volna az „új-sütetű” igazgató elődeinek gondját, problémáit, követeléseit, igényeit, a realitásokat, a korabeli sajtóban megjelentetett „helyzetjelentéseket”, az évtizedeken keresztül óhajtott vágyat: felépül-e, lesz-e Kisvárdán egy „igazi” kórház? Ugyanazt az „olvasót morzsolgatta”, mint elődei... A sors ajándékának tekinti e történet írója, hogy megérte a rég várt megújulás biztató kezdetét akkor, amikor a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács V. B. 160/1967. sz. határozatával Kisvárda és környéke egészségügyi ellátásának érdekében úgy rendelkezett, hogy „365 ágyas pavilont, 20 munkahelyes rendelőt, 60 fős nővérszállást és kiszolgáló létesítményeket kell megépíteni.” Az engedélyokiratok szerint a fejlesztésre 186 093 mFt állt rendelkezésre.
Az új kórház építése 1970-ben megkezdődött. A megvalósítás azonban vontatottan haladt. Az ország gazdasági helyzete kétségessé tette a végleges megoldást. Az akkori megyei főorvos, dr. Kemény Lajos, az országgyűlési képviselő, Erdei Lászlóné és a kórházigazgató meghallgatást kért az egészségügyi minisztertől, dr. Szabó Zoltántól a kórházügy érdekében. Kedvező válasz és „biztosíték” birtokában már az eredeti határidő előtti átadás reménye is felcsillant előttük...
A betegellátást azonban továbbra is a meglévő régi „közegben” is folytatni kellett. Javítani a helyzeten alig lehetett. Azért csak sikerült ott „kigazdálkodni” a szilárd burkolatú, aszfaltozott utat, egy rendes kerítést, a salétromos folyosók, egyes kórtermek falainak dekorit lemezzel való befedését, az ágyak, éjjeliszekrények nagy részének kicserélését, az udvar és a kert virágosabbá tételét, a mosoda, konyha, ebédlő „modernebbé” tételét, az irattár elhelyezését, raktár, műhely kialakítását. Korszerűbb fogászati gép, EKG készülék, mosógép beszerzésére is sor került. A sebészeti műtő utcára néző ablakát felújították. Az elektromos fűtésű boylerből közvetlen lehetett meleg vízzel bemosakodni. A korszerű altatógépet korábban „kölcsönadták” más kórháznak, majd „visszaszerezték”. Kezdetben csak nő- gyógyászati, később már sebészeti műtéteknél is alkalmazták. Az altatógépet az Árpád úti telephelyről az a lovas kocsi szállította át a Bocskai úti sebészeti osztályra, amivel az árut, szénát, szalmát, élelmiszert, de alkalomadtán a balesetet szenvedett beteget, vagy netán a halottat is kellett szállítani. Micsoda ellentmondás! A gépkocsi nem állt mindig rendelkezésre. A lovas kocsis, Tutor Lajos viszont mindenkor, éjjel-nappal, időjárástól függetlenül, ünnepnap—hétköznap azonnal ment, ha hívták.
Mintha a repkénnyel bevont „öreg” kórház is jelezte volna: már itt a vég, „nem bírom tovább” ... 1970-ben a vízellátást biztosító kút felmondta a szolgálatot. Kétségbeesett erőfeszítés történt annak érdekében, hogy — míg az új kórház készen nem lesz — a vízellátást valahogy biztosítani tudják. Egy tehergépkocsit kellett bérelni, amelyre egy 3500 literes tartályt tettek. Ebben szállították szükség szerint az Árpád úti telephelyről a vizet. Az „öreg” kórház területén lévő tartályt feltöltötték, ebből egy szivattyúval biztosították a vízellátást. Az új kút fúrásának engedélyezése, majd kivitelezése több mint négy hónapot vett igénybe. Ilyen körülmények között mégis milyen csodálatos és tiszteletreméltó munkát végeztek ebben az időben is a kórházban dolgozó orvosok, ápolónők, gazdasági emberek és az a néhány szakmunkás. Zokszó nélkül tették azt, amiré felesküdtek, amit tenniük kellett.
Ebben az időben a helyzet olyan volt, mint a kifeszített kötélen, biztosító öv nélkül egyensúlyozó artistáé ... Billegés a „van” és „nincs” között... Ezt a két világot egy országos jelentőségű vasútvonal sorompója még jobban elválasztotta egymástól! Azon ma már kár tűnődni kinek a vétke, hogy a kb. 100 ezer ember egészségügyének „fellegvára” egészségtelen környezetben épült fel... . Ezt már csak a „hogyan nem szabadra” utaló tanulságként lehet kezelni, kedvezőtlen adottságúnak felfogni, mellyel együtt kell élni. Ugyanebben az időben a helyi politikai, állami vezetők azon is dolgoztak, hogy ismét városi rangot kapjon. Kisvárda. Épült, szépült a település, és 1970-ben sikerült; Kisvárda város lett! A kórház is a városi tanács hatáskörébe került. 1971 novemberétől a nagyobb arányú építkezés is megkezdődött. Az akkor elültetett facsemete azóta fává terebélyesedett... A föld mélyéből a kórház „gombamódra” emelkedett ki. A 11 szintes épületben 332 ágy kapott helyet és ezzel együtt a 16 munkahelyes szakrendelői egység, valamint a 60 férőhelyes orvos- nővérszállás. Az "öreg” kórház 105 ágyával megszűnőben volt. Még egy-egy szinten dolgoztak a beruházók, az „áttelepítés” azonban már megkezdődött.
Új osztályok létesültek (ideggyógyászat, kór- bonctan, valamint a sebészet keretében intenzív, balesetsebészet, urológiai részlegek kezdhették meg működésüket). Kibővült a fül-orr-gégészeti, szemészeti osztály 26—26, az I-es, II-es számú belgyógyászati osztály 70—70 ágyra. Központi röntgen, laboratórium, sterilizáló, gyógyszertár szolgálhatta a betegellátást. Modern konyha, mosoda, energia-ellátás, műszaki anyagellátási, munka- és bérügyi osztály, élelmezési üzem állt a gyógyító tevékenység rendelkezésére. Az Árpád úti telephelyen tehát 332 ágyas modern kórház átadására kerülhetett sor a tervezett határidő előtt mintegy fél évvel 1975. november 4-én.
A főbejáratnál dr. Schultheisz Emil egészség- ügyi miniszter vágta át a nemzeti színű szalagot. A nagytanácsteremben a közönség soraiban ott voltak a tervezők, kivitelezők, az építők, munkások, tanácsok, vállalatok, intézmények, más kórházak, a párt és tömegszervezetek vezetői, valamint a kórházi osztályok képviselői. Az elnökségben helyet foglalt többek között dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszter, dr. Pénzes János, a Megyei Tanács elnöke, Gyuró Imre elnökhelyettes, dr. Magyar János megyei főorvos, Szabó Ferenc Kisvárda tanácselnöke. Az egészségügyi miniszter adta át a kórházat dr. Fekete Imre igazgató főorvosnak, aki tisztelettel fejezte ki köszönetét államunknak, egészségügyi politikánk vezetőinek, az építésben résztvevőknek.
Hosszú évek várakozása, állandó harc a kórházépítés ügyéért, sok-sok áldozatvállalás, a jobbra-szebbre való törekvés meghozta gyümölcsét: új kórház született...