Ugrás a tartalomhoz

A fejlődés évei (1945-1975)

A fejlődés évei (1945-1975)

 

A felszabadulást követően sok megpróbáltatás Után Kisvárdán is fokozatosan helyre állt a rend, megindult az élet. A mélyreható társadalmi—gazda­sági változások céljai között az egészségügyi ellátás fejlesztése, javítása is helyet kapott. A Szabolcsi Szabad Nép újság 1945-ben megjelentette a MKP választási programját, amelyben többek között ez állt: „...legalább 500 ágyas városi kórházat kell felépíteni Kisvárdán, valamint egy szülőotthont. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, a mostani kórházat kell kibővíteni, egyes osztályokat más épü­letbe kell átvinni”.

Tulajdonképpen 100 ezer embernek még most sem volt megfelelő kórháza Felső-Szabolcsban. „Ez a kórház nem kórház, legfeljebb „ispotály” — mondták a népjóléti minisztérium küldöttei. „Megfelelő kórház és szülőotthon nélkül tengődő felső-szabolcsi dolgozóknak meg kell mutatni, hogy lesz 500 ágyas kórház és szülőotthon Kisvárdán! Ez olyan feladat, amelynek megoldásához valamennyi népet szerető erőnek össze kell fogni.”

Az ország nehéz helyzete miatt a célkitűzések csupán tervek maradtak. A lakosság egészségügyi ellátása is csak lassan javulhatott. A kórházban nem lehetett röntgenezni, mivel csak az év utolsó hónapjaiban indult meg az áramszolgáltatás az üzemek­ben és a közintézményekben. A betegellátás is igen szegényes volt. A személyzet illetményét alig tud­ták kifizetni. Az infláció miatt egyre növekedtek a költségek, a gyógyszerárak. A forint bevezetése és szilárdsága tette lehetővé a gazdasági élet normalizálását. Lassan ugyan, de megindult a kórházban is a fejlődés.

1947-ben a debreceni klinikáról dr. Szücsy Ferenc tanársegéd került a belgyógyászati osztály élére. A meglehetősen rossz körülmények ellenére is meghatározó személyiség volt a kórház életében. Tevékenysége 1975-ig, nyugdíjazásáig tartott. Az ál­landó ágyhiány mellett — ritkán egy-két segédorvossal — kénytelen volt egyedül végezni a fekvő- és járóbetegellátást is. Az akkori lehetőségekhez képest azonban mindig lépést tudott tartani a belgyógyászati aktuális témákkal, gyógykezeléssel, diagnosztikával.

1948-ban 120 ágyas lett a kórház. A sebészeti osztályra 1950-ben dr. Hollóházy Lajost nevezték ki alorvosnak. Dr. K. Halász Péter 1950-ben visszament Mátészalkára, „helyet cserélt” dr. Kondrai Gerővel, aki mint volt kolozsvári klinikai tanárse­géd, sebész és urológus szakképesítéssel rendelkezett. Megbízták az igazgatói teendők ellátásával is, mely tevékenységet 1960-ig látott el. Elsősorban az ő nevéhez fűződik a sebészeti és belgyógyászati „beteganyag” szakmai szétválasztása és az „iskolateremtő” munkássága. A kórház állapota igen elha­nyagolt volt. Nemcsak a mellékhelyiségekben, ha­nem a folyosókon is futkostak az egerek, a patká­nyok. Még egy spániel kutyát is „alkalmaztak”, be­tanították patkányfogásra. A fehérneműt a kórter­mekben lévő szekrényekben tárolták, azt a nagyon kevés egészségügyi felszerelést pedig a pincelejárat két oldalán lévő polcokon helyezték el; az irattár is a pincében volt. A mosoda egyetlen helyiségből állt.

Az új igazgató ilyen körülmények között vette át a kórházat. Még lakást sem kapott, az igazgatói szobában lakott majd egy éven keresztül. Egy 9 pontból álló kérelmet adott be az akkori egészség- ügyi miniszternek (Ratkó Anna) új kórház létesítése céljából. Választ azonban nem kapott. Parancsolóan szükségessé vált, hogy egy gyermekgyógyászati, illetve szülészeti osztályt létesítsenek, hiszen ed­dig a szülő nők tulajdonképpen a kórtermekben szültek, az újszülötteket a szülő nő ágya végénél lévő Mózes-kosárban helyezték el. Sikerült azonban megvásárolni a kórház mellett lévő magánházat, és itt kialakítani egy gyermekgyógyászati osztályt, amelynek élére dr. Szabó Jánost nevezték ki főor­vosnak. Belső átalakítással pedig szülészeti osztályt létesítettek, ide dr. Stangl József szülész-nőgyógyász szakorvos, klinikai tanársegéd került vezetőnek. Mindkét osztály így is nagyon szegényes körülmé­nyek között működött, de mindez óriási előrelépés volt a „semmi” után. Nagyon sok anya, csecsemő és gyermek életét mentették meg ezekben a primi­tívnek mondható, de mégis különálló létesítmé­nyekben. A műtéteket is közös műtőben végezték: itt operált a sebész, szülész, a fül-orr-gégész, ugyan­azon egészségügyi személyzettel. Később jó szerve­zés következtében a szülőszoba kettő plusz egy pót­ágyas lett. Sikerült egy újonnan kiképzett szobát az újszülöttek számára is berendezni. Már mód adó­dott arra, hogy külön nőgyógyászati részleg is működjön. Az 1953-ban kelt rendelkezés szerint a szüléseknek intézetben kell történni. Ez a szülészeti osztályok, szülőotthonok túlterheltségéhez vezetett. Így volt ez a kisvárdai szülészeti osztályon is. Még a folyosókon is feküdtek szülő nők, „két ágyban hárman-négyen”. A szülések száma pedig rohamo­san emelkedett, megindult tehát a harc az ágyszám növelése, illetve egy új szülészeti osztály létrehozá­sa érdekében. Dr. Stangl főorvos minden alkalmat megragadott, hogy ez a terv sikerüljön a már tűr­hetetlen állapot felszámolása érdekében. (1950-ben 427, 1953-ban 829, 1955-ben már 1186 szülés volt a kórházban!) A járási egészségügyi szolgálat számára egy gépkocsit kaptak, mely a járási tanács kezelé­sében volt; később a kórháznak adták át. Így a JESZ szolgálat terv szerint végezhette a területen a terhességgondozást, a rákszűrést, illetve a gyer­mekgyógyászati ellátást.

A szemészeti betegeket Nyíregyházáról kijáró szakorvos gyógykezelte. Gyógyszertár nem volt, csak egy falba épített polcos szekrényben tárolták a gyógyszereket. Később sikerült külön helyiségben elhelyezni a kórházi gyógyszerraktárt.

Amint érzékelhető, néhány éven belül lassan-lassan kezdett kialakulni egy „igazi” kórház körvo­nala. Óriási erőfeszítésébe került az akkori igazga­tónak ez a tevékenysége magas szintű szakmai mun­kája mellett.

A mentőszolgálat továbbra is a kórházon belül működött egyetlen kocsival, két gépkocsivezetővel és két mentőápolóval. Csak 1954-ben sikerült a Csillag utcában kialakítani egy valódi mentőállo­mást. Amikor a megyében egy főállású főorvos jött, a mentőállomás működtetését kivették a kórház kezéből.

Annak ellenére, hogy sikeres volt a kórház fej­lődése, az új kórház létesítésének ügye újra felszín­re került. Hosszú vita után eldőlt, hogy elsőként Kisvárdán kell felépíteni egy kórházat, és az építést 1955-ben el kell kezdeni. Ennek ellenére mégis Fehérgyarmaton lett új kórház...

Ismerve az akkori időszak politikai, gazdasági helyzetét, a kórház bizonyos önállóságra volt kénytelen berendezkedni. Az 50-es évek elején (pl. rossz volt a kukoricatermés) kötelezték a kisvárdai kórházat — mivel sok moslék is összegyűlt — arra, hogy sertést neveljen. „Ránk 20 sertés nevelését írták elő.” Kénytelen volt a kórház a hátsó kertben kukoricát termelni, és a moslékkal együtt a későb­biekben már 60 sertést tudtak tartani. A kórház élelmezését ez a „tevékenység” feljavította.

Az 1956-os ellenforradalom eseményei Kisvárdát sem kerülték el. A kórházban azonban a légkör nyugodt maradt. Az igazgató rendkívüli orvosi értekezleten hívta fel az orvosok figyelmét esküjükre, miszerint minden beteget, sebesültet egyformán kell kezelni. Akkoriban 11 sérült volt a kórházban: 10 katona és egy civil. A megyei kórházzal nem lehe­tett kapcsolatot teremteni. Az állomáson veszteglő vagonokból „szerezték” be a burgonyát, lisztet, szenet, fát, s minden megközelíthető gyógyszertárból „felvásárolták” a gyógyszereket.

A konszolidációt követően a kórház helyzete lényegesen nem javult. A műszerekre megígért pénzt később sem adták meg, de Erdei Lászlóné országgyűlési. képviselő segítségével rövid időn belül mo­dern műtőasztal, műtőlámpa, sok új műszer érkezett a kórház részére. 1957. év végén az Egészség- ügyi Minisztériumból személyes közbenjárásra egy mosógépet és centrifugát is kaptak, de mint utólag kiderült, „tévedésből” került a kórházba, mert eredetileg Nyíregyháza kapta volna ezt is.

Mire mindezek tisztázódtak a gépeket már be­építették. A kórház gazdasági vezetését 1951-ben Oszlánszky Béla vette át, 1962-ig látta el ezt a mun­kakört. Erre az időre esik az Árpád úti telephely kijelölése a majdan ide építendő kórház létesítésé­nek, tervezésének gondolata. Addig is lépni kellett az új szülészet-nőgyógyászati osztály kialakítása ügyében, melyet a volt gazdasági iskolában végül 1958-ban sikerült kialakítani.

A gyermekosztály is nagyon zsúfolt volt, a szülészeti osztály emeletén 30 ágyon helyezték el a fejletlen, illetve koraszülötteket.

1962. október 1-én Szilvai János lett a kórház gondnoka, gazdasági vezetője. Az akkori időkben a néhány műszaki dolgozó irányítása mellett a „főnővéri” funkciókat is el kellett látnia. Nagy ambícióval, szervezési—vezetési készségével sikerült össze­kovácsolni egy meglehetősen jól működő gazdasági apparátust.

1963. szeptember 10-én került átadásra a 70 ágyas csecsemő- és gyermekosztály. A szülészeti osztály emeleti része felszabadult, és az ágyak szá­ma itt is 70-re emelkedett. A Bocskai úti telephelyen 12 ágyas fül-orr-gégészeti és 10 ágyas szemé­szeti osztály létesülhetett dr. Hollóházy Lajos és dr. Mező Lajos főorvos vezetésével. A gyermekosz­tályt dr. Papp Gábor vezette egy éven keresztül, majd dr. Palásthy Géza vette át az irányítást. Kinevezett röntgen szakorvos nem volt 1955-ig, addig a belgyógyászat és sebészet orvosai maguk végezték a röntgenvizsgálatokat. Dr. Tóth István kinevezésé­vel a lehetőségekhez mérten bontogatta szárnyait ez a szakterület is. 1958-ban már két munkahelyes lett az osztály. A sötét kamrát is ki tudták alakítani, és egy folyosót kibővítettek a várakozó betegek részére. A főorvos 9 évi működés után távozott, és egy éven keresztül különböző helyekről helyettesítek formájában történt a szakellátás, majd egy évig dr. Vicsay Anna vezette az osztályt. Dr. Heiner Bélát 1966. szeptember 1-én bízták meg az osztály vezetésével. Az akkori időknek megfelelően magas szint­re emelkedett a szakmai ellátás a korszerűnek ko­ránt sem mondható körülmények között. A vizsgá­latok fajtáit kibővítették, a felvételek száma nőtt, közben a mellkasátvilágítások száma csökkent. Az osztályok igényeihez igazodva, azokkal együttmű­ködve igen kedvező képet mutatott az ellátás.

A felszabaduló helyiségekből közben kialakítottak néhány járóbetegellátást szolgáló munkahelyet is. Állami keretek között lehetővé vált a fogorvosi ellátás. Átmenetileg egy-két fogszakorvos dolgozott, illetve egy vizsgázott fogász, Leitner Béla, aki hosszú éveken keresztül, 1980. november 26-án bekö­vetkezett haláláig közmegelégedésre, magas szintű ellátást nyújtott az arra rászorulóknak. Csak 1967-től kezdett javulni a helyzet, amikor dr. Szilágyi László személyében indult meg a valódi értelemben vett szakorvosi ellátás. Közben a községi fogorvosi szolgálat is fejlődött, így valamivel kevesebb beteg jutott a kisvárdai szakrendelésre. Szervezettebbé vált a fogászati szűrés—gondozás, szisztémás keze­lés stb. A terheseknél „fogászati védőnő” beállításá­ra is sor került. Új gépek, műszerek beszerzése, re­gionális tudományos ülések szervezése fogorvosok és fogtechnikusok részére, a területen működő orvosok szakképesítésének megszerzése, a megelőzés szemlé­letének érdekében történő felvilágosító előadások tartása, új kezelési eljárások bevezetése jelezte a fogorvosi ellátás színvonalának javulását.

Ebben az időben a fül-orr-gégészeti ellátás na­gyon szegényes körülmények között történt. A „mű­tőszoba” egyben iroda, öltöző, sterilizáló, kezelő és időnként orvosi szoba funkcióját is betöltötte. Az egész „osztályon” csak egy közös fürdő és WC volt. Dr. Hollóházy főorvos időnként igazgatóhelyettesi funkciókat is ellátott, és igen aktívan vett részt Kisvárda társadalmi—művelődési tevékenységében, számos újítása is volt. Sajnos betegsége miatt folyamatosan nem tudott dolgozni, majd nyugdíjba vonult; 1974-ben halt meg. Átmenetileg dr. Müller Erzsébet alorvos vezette az osztályt és végezte a szakrendelői munkát is. Az osztály élére 1972-ben dr. Szathmáry Györgyöt nevezték ki. Az említett körülmények ellenére a szakmai tevékenység szín­vonala határozottan emelkedni kezdett, új műtéti eljárások, vizsgáló módszerek bevezetésére került sor.

Az új gyermekgyógyászati osztályon (25 gyermekágy, 29 csecsmő-, 16 koraszülött ágy) a későb­biekben sikerült egy 10 ágyas elkülönítő, úgynevezett „enterális részleget” beindítani. A szülészet 34 ágyas újszülött részlegének szakmai munkáját is a gyermekosztály orvosai látták el. A vezető főorvos jó szervezőképességével, magas szintű szakmai tu­dásával gyakorlati, tapasztalatával az osztály nívó­ját igen magasra emelte annak ellenére, hogy pl. a laboratóriumi háttér kezdetleges volt. (Ez is, és a röntgen osztály is még a Bocskai úti telephelyen működött.) A területi munkát, a csecsemő- és gyer­mektanácsadást, a bölcsődék felügyeletét az osztály orvosai végezték. A főorvos sokrétű munkája mel­lett több fórumon jelent meg tudományos munkás­ságával, mind hazai, mind külföldi folyóiratokban jelentek meg közleményei. A gyermekosztály ered­ményei elismerésre méltók voltak, pedig korszerű műszerezettségről alig lehetett beszélni. Hiányzott a lélegeztető készülék, megfelelő autokláv, de közpon­ti vákuum és oxigén sem volt. A főorvos személye meghatározó tényező volt a törzsgárda kialakításá­ban. Eredményeik élénken példázzák azt a minősé­gi folyamatot, ami mind a területi ellátásban, mind az osztály munkájában bekövetkezett. Sajnos távo­zásával — 1980-ban — ez a tevékenység megsza­kadt. Szakorvosok, orvosok elhagyták az osztályt, igazgatási és területi munkát vállaltak. Az osztály szakmai színvonala rohamosan csökkent, a helyzet katasztrofálissá vált úgyannyira, hogy már felme­rült az osztály bezárásának a gondolata is. A me­gyei kórház, a klinika és a körzeti gyermekgyógyász szakorvosokkal kellett ellátni a betegeket. Szeren­csére azt az átmeneti időszakot ilyen segítséggel si­került átvészelni... Egy kinevezett főorvos rövid ideig dolgozott ugyan, de 1983-ban távozott az in­tézetből. Ismételten helyettesítők sorozata látta el az osztály munkáját. Mintegy két éven keresztül tar­tott ez az áldatlan állapot, míg végül 1985-ben dr. Molnár Sándor csecsemő- gyermekgyógyász és fer­tőző betegségek szakorvosa kinevezést nyert az osz­tály élére. Nagy ambícióval kezdett a munkához és meglehetősen rövid idő alatt az orvosi állások is be­töltődtek, a fiatal orvosgarnitúra egyre jobban összekovácsolódott.

A szülészet-nőgyógyászati osztály 70 ágyával és a megszervezett szakrendelésével, a területi munka egy kézben való tartásával természetesen megvál­toztatta az eddigi szülészeti-nőgyógyászati tevé­kenységet. Stangl főorvos országosan is elsők között volt néhány diagnosztikai és terápiás eljárás beve­zetésével. Szigorú rend és fegyelem uralkodott a szülészeten, de más osztályokon is. (1961—66 között igazgató főorvos is volt.) Mivel a megyei kórház szülészeti osztályának főorvosi állása megüresedett, erre dr. Stangl Józsefet nevezték ki: 1966. április 30-án távozott. Ettől kezdve dr. Fekete Imre a Deb­receni Női Klinika tanársegédje fél éven át, mint helyettesítő irányította az osztályt. 1966. szeptem­ber 15-tel kinevezték osztályvezető főorvosnak és egyben kórházigazgató főorvosnak is. A gyermek­ágyas osztály, valamint a nőgyógyászati részleg profilirozása megtörtént, és a terhespatológia végleges kialakítása 16 ággyal realizálódott.

A korszerű gépi altatás bevezetése, alkalmazása — a főorvos anaesthesiológus szakorvos is — teljesen megváltoztatta a műtéti beavatkozások ar­culatát. Kötelezővé vált minden betegnél a rákszű­rés, a kolposzkópos és a cytológiai vizsgálat. Mag­zatvízvizsgáló készüléket — amnioszkópot— készí­tettek házilag 1967-ben, a kórház akkor egyetlen szakmunkásával, Tar Andrással. Bevezetésre került a méhen belüli magzat direkt EKG" vizsgálata. A gyermekgyógyász főorvossal együtt több alkalom*- mai végeztek újszülötteknél vércserét. Az elkövet­kező években úgynevezett szubintenzív szülőszobát alakítottak ki, és kibővítették a szülészeti osztály előterét. Itt helyezték el az ipari tv-t, így a látoga­tók számára ezen keresztül tudták megmutatni az újszülötteket. Emellett a napi műsort sugárzó tv-t is ide helyezték el. Bevezették a „telefondoktor” szolgálatot, mely hosszú ideig sikeresen működött. A gyermekágyas osztályon minden kórtermet, illet­ve helyiséget kicsempéztek, az emeleti szinten meg­nagyobbították az egyik műtőt. A nőgyógyászati és szülészeti műtőket, az előkészítőt, a bemosakodót korszerűsítették. Kényelmes osztályos könyvtárat is berendeztek. Orvosi, műtősnői ügyeletes szobát ala­kítottak ki. Magnófelvételről hallhattak előadást a járóbeteg rendelésen várakozók a családvédelemről, fogamzásgátlásról, aktuális kérdésekről. A kóros, rendellenes, vagy műtéti beavatkozás útján szüle­tetteket már a szülésnél jelen lévő gyermekgyógyász vette át „további kezelés céljából”. A járóbeteg ren­delést, terhestanácsadást, területi munkát az osztály orvosai látták el. Későbbiekben bevezették az úgy­nevezett programozott szülést. A méhen belüli mag­zatnál is el tudták végezni a vérgázanalízist az idő­közben beszerzett „Radelkis” készülék segítségével.

Az osztály fennállásának 10. évfordulóján, 1968-ban a szülészeti osztály parkjában felavatták Kalló Viktor szobrászművész „Anya gyermekkel” című alkotását.

1967-től rendszeressé váltak a kórházi tudományos ülések. Elsősorban gyermekgyógyászati, szü­lészeti, sebészeti témakörből tartottak előadást a kórház orvosai. A. későbbiekben fiatal orvosok és egészségügyi szakdolgozók tudományos fóruma is megszervezésre került.

1950-ben mindösszesen 427 szülés volt az osztályon, 1976-ban — napjainkban is ez a legmagasabb számú — 1912! Az osztály orvosi létszáma mindig betöltött volt. Hosszú időn keresztül stabilizálódott az ápolószemélyzet is. Nagyszabású rekonstrukció, történt 1977-ben. Az osztályvezető fő­orvos 1977-ben függetlenített kórházigazgató lett. A szülész főorvosi állást egy évig megbízottként, majd 1978-tól kinevezett főorvosként dr. Oláh Albert tölti be. A centrális terhesgondozás bevezetésével, va­lamint a különböző észlelő és vizsgáló műszerek be­szerzésével teljesebbé vált a szülészeti tevékenység. (Ultrahang vizsgálatok, direkt és indirekt kardiotokográf, újabban videomagnó áll a szülésre való fel­készítés érdekében, illetve fogamzásgátlás, felvilá­gosítás céljára.) 1981-ben a szülészeti-nőgyógyászati osztály — immáron „régi kórház” — nagyszabású külső-belső tatarozása megtörtént. 25 éves működé­süket 1983-ban tudományos ülés keretében ünnepelték meg.

Az „új kórház” építésének ügye továbbra is stagnált. Élesen felvetődött a felelősség kérdése, hiszen még a (ki tudja hányadik?) végleges terv el­fogadása sem realizálódott. Sajnos működtetni kel­lett a régi telephelyen mindent úgy, ahogy volt... Továbbra is zsúfoltak a kórtermek, a szociális he­lyiségek hiányosak. Súlyos vagy tetanuszos betegek számára elkülönítő nem volt. A szennyes ruhát a kórtermekben, illetve a WC-ben elhelyezett ládák­ba tárolták. A sebészeti kötözőben — mely egyben gipszelő, nővéröltöző, iroda, házi gyógyszertár — az urológiai vizsgálatok helye, a hűtőszekrény is itt volt elhelyezve. A kórtermek és a sebészeti műtő fűtése továbbra is cserépkályhákból történt. Az ügyeletes műtőssegéd a sterilizálóban — ami egy­ben bemosakodó helyiség is volt — tartózkodott.

A sebész főorvos szobája irattár, könyvtár, ér­tekezletek helye, de itt tárolták az átültetésekre al­kalmas csontszöveteket is. A kórtermek folyosók festése illuzórikus volt, hiszen egyes helyeken mé­ternyi magasságban salétromosak voltak a falak, a nyílászáró szerkezetek pedig használhatatlanok. A belgyógyász főorvos szobája fizioterápiás kezelő is, a betegfelvétel éjjel-nappal itt történt, külön vizs­gáló nem volt. (A tálaló mellett a WC...) Az egyet­len szemész szakorvos — főorvos — szobája egyben sötétszoba, raktár, vizsgáló. Egy függönnyel elvá­lasztott fekhelyen pihenhetett, ha volt rá ideje... A röntgen minden helyisége abszolút korszerűt­len ... A pincerészek egyben raktárak — az állandó talajvíz miatt éppenhogy használható állapot­ban voltak. Mivel itt tárolták hosszú éveken át a kórház dokumentumait (kórlapokat, műtéti napló­kat, egyéb iratokat) is, a legnagyobb, sőt legértéke­sebb részük ott veszett, elpusztult, használhatatlan lett. A sertéshizlalda mellett a lóistálló, nem messze tőle a szakrendelés és a boncház... Mintha szóról-szóra lemásolta volna az „új-sütetű” igazgató elődeinek gondját, problémáit, követeléseit, igényeit, a realitásokat, a korabeli sajtóban megjelentetett „helyzetjelentéseket”, az évtizedeken keresztül óhaj­tott vágyat: felépül-e, lesz-e Kisvárdán egy „igazi” kórház? Ugyanazt az „olvasót morzsolgatta”, mint elődei... A sors ajándékának tekinti e történet írója, hogy megérte a rég várt megújulás biztató kez­detét akkor, amikor a Szabolcs-Szatmár Megyei Ta­nács V. B. 160/1967. sz. határozatával Kisvárda és környéke egészségügyi ellátásának érdekében úgy rendelkezett, hogy „365 ágyas pavilont, 20 munka­helyes rendelőt, 60 fős nővérszállást és kiszolgáló létesítményeket kell megépíteni.” Az engedélyok­iratok szerint a fejlesztésre 186 093 mFt állt rendelkezésre.

Az új kórház építése 1970-ben megkezdődött. A megvalósítás azonban vontatottan haladt. Az ország gazdasági helyzete kétségessé tette a végleges meg­oldást. Az akkori megyei főorvos, dr. Kemény La­jos, az országgyűlési képviselő, Erdei Lászlóné és a kórházigazgató meghallgatást kért az egészségügyi minisztertől, dr. Szabó Zoltántól a kórházügy érde­kében. Kedvező válasz és „biztosíték” birtokában már az eredeti határidő előtti átadás reménye is fel­csillant előttük...

A betegellátást azonban továbbra is a meglévő régi „közegben” is folytatni kellett. Javítani a hely­zeten alig lehetett. Azért csak sikerült ott „kigaz­dálkodni” a szilárd burkolatú, aszfaltozott utat, egy rendes kerítést, a salétromos folyosók, egyes kórter­mek falainak dekorit lemezzel való befedését, az ágyak, éjjeliszekrények nagy részének kicserélését, az udvar és a kert virágosabbá tételét, a mosoda, konyha, ebédlő „modernebbé” tételét, az irattár el­helyezését, raktár, műhely kialakítását. Korszerűbb fogászati gép, EKG készülék, mosógép beszerzésére is sor került. A sebészeti műtő utcára néző ablakát felújították. Az elektromos fűtésű boylerből köz­vetlen lehetett meleg vízzel bemosakodni. A korsze­rű altatógépet korábban „kölcsönadták” más kór­háznak, majd „visszaszerezték”. Kezdetben csak nő- gyógyászati, később már sebészeti műtéteknél is al­kalmazták. Az altatógépet az Árpád úti telephelyről az a lovas kocsi szállította át a Bocskai úti sebésze­ti osztályra, amivel az árut, szénát, szalmát, élelmi­szert, de alkalomadtán a balesetet szenvedett bete­get, vagy netán a halottat is kellett szállítani. Mi­csoda ellentmondás! A gépkocsi nem állt mindig rendelkezésre. A lovas kocsis, Tutor Lajos viszont mindenkor, éjjel-nappal, időjárástól függetlenül, ün­nepnap—hétköznap azonnal ment, ha hívták.

Mintha a repkénnyel bevont „öreg” kórház is jelezte volna: már itt a vég, „nem bírom tovább” ... 1970-ben a vízellátást biztosító kút felmondta a szolgálatot. Kétségbeesett erőfeszítés történt annak érdekében, hogy — míg az új kórház készen nem lesz — a vízellátást valahogy biztosítani tudják. Egy tehergépkocsit kellett bérelni, amelyre egy 3500 literes tartályt tettek. Ebben szállították szükség szerint az Árpád úti telephelyről a vizet. Az „öreg” kórház területén lévő tartályt feltöltötték, ebből egy szivattyúval biztosították a vízellátást. Az új kút fúrásának engedélyezése, majd kivitelezése több mint négy hónapot vett igénybe. Ilyen körülmé­nyek között mégis milyen csodálatos és tiszteletre­méltó munkát végeztek ebben az időben is a kór­házban dolgozó orvosok, ápolónők, gazdasági embe­rek és az a néhány szakmunkás. Zokszó nélkül tet­ték azt, amiré felesküdtek, amit tenniük kellett.

Ebben az időben a helyzet olyan volt, mint a kifeszített kötélen, biztosító öv nélkül egyensúlyo­zó artistáé ... Billegés a „van” és „nincs” között... Ezt a két világot egy országos jelentőségű vasútvo­nal sorompója még jobban elválasztotta egymástól! Azon ma már kár tűnődni kinek a vétke, hogy a kb. 100 ezer ember egészségügyének „fellegvára” egészségtelen környezetben épült fel... . Ezt már csak a „hogyan nem szabadra” utaló tanulságként lehet kezelni, kedvezőtlen adottságúnak felfogni, mellyel együtt kell élni. Ugyanebben az időben a helyi politikai, állami vezetők azon is dolgoztak, hogy ismét városi rangot kapjon. Kisvárda. Épült, szépült a település, és 1970-ben sikerült; Kisvárda város lett! A kórház is a városi tanács hatáskörébe került. 1971 novemberétől a nagyobb arányú épít­kezés is megkezdődött. Az akkor elültetett facse­mete azóta fává terebélyesedett... A föld mélyéből a kórház „gombamódra” emelkedett ki. A 11 szin­tes épületben 332 ágy kapott helyet és ezzel együtt a 16 munkahelyes szakrendelői egység, valamint a 60 férőhelyes orvos- nővérszállás. Az "öreg” kórház 105 ágyával megszűnőben volt. Még egy-egy szin­ten dolgoztak a beruházók, az „áttelepítés” azonban már megkezdődött.

Új osztályok létesültek (ideggyógyászat, kór- bonctan, valamint a sebészet keretében intenzív, balesetsebészet, urológiai részlegek kezdhették meg működésüket). Kibővült a fül-orr-gégészeti, szemé­szeti osztály 26—26, az I-es, II-es számú belgyógyá­szati osztály 70—70 ágyra. Központi röntgen, labo­ratórium, sterilizáló, gyógyszertár szolgálhatta a be­tegellátást. Modern konyha, mosoda, energia-ellá­tás, műszaki anyagellátási, munka- és bérügyi osz­tály, élelmezési üzem állt a gyógyító tevékenység rendelkezésére. Az Árpád úti telephelyen tehát 332 ágyas modern kórház átadására kerülhetett sor a tervezett határidő előtt mintegy fél évvel 1975. no­vember 4-én.

A főbejáratnál dr. Schultheisz Emil egészség- ügyi miniszter vágta át a nemzeti színű szalagot. A nagytanácsteremben a közönség soraiban ott voltak a tervezők, kivitelezők, az építők, munkások, taná­csok, vállalatok, intézmények, más kórházak, a párt­ és tömegszervezetek vezetői, valamint a kórházi osztályok képviselői. Az elnökségben helyet foglalt többek között dr. Schultheisz Emil egészségügyi mi­niszter, dr. Pénzes János, a Megyei Tanács elnöke, Gyuró Imre elnökhelyettes, dr. Magyar János me­gyei főorvos, Szabó Ferenc Kisvárda tanácselnöke. Az egészségügyi miniszter adta át a kórházat dr. Fekete Imre igazgató főorvosnak, aki tisztelettel fe­jezte ki köszönetét államunknak, egészségügyi poli­tikánk vezetőinek, az építésben résztvevőknek.

Hosszú évek várakozása, állandó harc a kórházépítés ügyéért, sok-sok áldozatvállalás, a jobbra-szebbre való törekvés meghozta gyümölcsét: új kór­ház született...

 

Folytatás...

Megközelíthetőség