Ugrás a tartalomhoz

A kórház működése 1945-ig

A kórház működése 1945-ig

 

A trianoni szerződés következményeként a ha­tárok megváltoztak, és Bereg, Zemplén megye min­den más közlekedéstől elzárt részei is „ide-szakadtak” betegellátás szempontjából. A kórházi ellátás iránti igény így még ijesztőbb mértéket öltött, vi­szont számolni kellett azzal a szomorú ténnyel is, hogy a kórház minden tekintetben nagymértékben leromlott, súlyos anyagi helyzetbe került. Fedezet nélküli adóssága több száz millió koronát tett ki Elavult, elkopott a műszerkészlet, a fehérnemű teljesen elrongyolódott.

Megérett a helyzet arra, hogy a kórházat be­zárják, szegényházzá, vagy gazdasági iskolává ala­kítsák át. Ezeket a tényeket dr. Mosánszky Jenő igazgató főorvos, dr. Varga Lajos, dr. Kemenes József és dr. Szőke Sándor — akit 1918-ban neveztek ki főorvosnak (tulajdonképpen őt lehet az első osztályvezető belgyógyász főorvosnak nevezni) - állapították meg.

Kabay Imre gondnok nyugdíjba ment, helyébe 1925-ben Borbély Barna került. A kórház vezetése igyekezett némiképpen javítani a helyzeten. Nem sok sikerrel...

A megye által 1926-ban megajánlott 800 000 pengő sorsa sem dőlt el a Kisvárdán felépítendő kórház érdekében. Később a népjóléti miniszter már csak a felét engedélyezte erre a célra, a másik felét Nyíregyházának adta arra való tekintettel, hogy ott keli gyermekkórházat és tüdőgondozót épí­teni. Így a 360 ágyasra tervezett kisvárdai kórház létesítése bizonytalan időre ismét eltolódott. A köz­ség pedig már megvásárolta a meglévő épületeket, a telket megvette 80 000 pengőért, és mindezek mel­lett felajánlott még 10 kat. hold területet is, melynek értéke 70 000 pengő volt. A megyebizottság vi­szont határozattal kimondta, hogy Kisvárdán elegendő lenne egy 100-120 ágyas kórház, hiszen a jelenlegiben elhelyezhető szükség esetén 120 beteg. Tehát ilyen esetben a cél elérhető volna azáltal is, - mondták -, ha a „jelenlegi kórházat moderni­záljuk, és átalakítanánk, mely esetben a községet nem sújtaná a 150 ezer pengő adósság terhe.”

Természetesen a község minden lakosát megdöbbentette a hír! Így a határozatot a község megfellebbezte azzal az indokkal is, hogy a kisvárdai kórházi orvosi kar pedig áll feltétlen olyan ní­vón, mint a nyíregyházi...” Nem lehet vitás tehát, hogy ez a sokszor megígért, nagy örömmel fogadott, közszükséglét által parancsolt, nagyszabású,, egész Felső-Szabolcs, s á megnyirbált Zemplén, Ung, Bereg és Szatmár megyék betegeit befogadó kórház, amelynek már hozsannát zengedeztünk - és hálálko­dó küldöttséget szándékoztunk útbaindítani, ha ez a határozat jogerőssé válik, Kisvárdán soha többé nem fog felépülni. Hiába volt a tervezgetés, a vá­sártér megvétele, a vásártér pótlására megvett in­gatlan megszerzése, hiába volt a Tisztviselő telep­nek szomszédban való kihasítása, a tüdőszanatórium szép álma, az idegenforgalom növekedésében való bizakodás stb.: marad minden a régiben. Orvosok, hygiénia, tisztaság, rend hunyjatok szemet és ti ápo­lók rakjátok le a zsúfolt kórtermekbe a pótágyak­nak nevezett szalmazsákokat, Kisvárdának. már nincs szüksége rá, hogy a kor követélményeinek megfelelő kórháza legyen, hisz épül a nyíregyházi közkórház” — írja 1929. május 23-án a helybéli lap. Talán ennek is köszönhető, hogy 1929. júniusában az alispán bejelentette, hogy a jövő év folyamán a kórház mégiscsak megépül, de kisebb, mértékben, - „az építkezés kora tavasszal kezdetét veszi és őszre befejezést nyer.” A tüdőbeteg pavilon megépíté­sét azonban nem engedélyezik az „itteni éles levegő” miatt.

A község orvosi ellátása ezekben az években viszonylag megfelelő volt, ám a közegészségügyi színvonal nem sokat javult. A kórház működésére is rányomta bélyegét mind az országos, mind a he­lyi rossz gazdasági helyzet. Az igazgatói teendőket ellátó dr. Mosánszky Jenő nyugdíjba vonult és családjával együtt elköltözött Kisvárdáról.

Nagy segítséget jelentett az a tény, hogy 1929-ben Kisvárdán is megalakult az Országos Mentő Egyesület Fiókja. Egy mentőautó állandóan Kisvár­dán, illetve környékén teljesített szolgálatot. Igaz, hogy „csak a végső szükség esetében” lehetett igénybe venni.

Megdöbbentő képet fest az újságíró a közkórházról 1930-ban. „A kórház épülete olyan este, mintha börtönlakókat rejtene magában. Gyér vilá­gosság, vaksötét udvar, az orvos lakosztálya nem­csak magánlakás, hanem laboratórium is, de innen lehet bejutni a kötözőbe is. A bútorzat egy rossz fotelból áll, a szoba közepén egy berozsdásodott, ki- párnázatlan rossz kötözőasztal van. A házi gyógy­szertár is itt található két rozoga polcon a „keresz­tes” gyógyszerekkel együtt, és a legveszedelmesebb mérgek elzáratlanul vannak. A keskeny folyosón orrfacsaró bűzös levegő van, a kórháznak nevezett vesztőhely első állomása. A folyosó a patkányok és az egerek fő fészke is. Egy kis szobában ápolják a nemibetegeket, hat ágy van benne, de hét beteg fekszik rajta. Ezekre a betegekre éjszakára lakattal zárják az ajtót, félni kell, hogy megszöknek. Van egy férfi kórterem, itt vannak a gyerekek, egy ágyon kettő is, de az operált betegek, tbc-sek és más fertőző betegségben szenvedők is itt fekszenek. A női kórtermekben több szülő nő, néhány leány gyermek és a sebészeti betegek egymás mellett ta­lálhatók. Az árnyékszékben egy primitív sterilizáló kályha van, itt történik a műszerek sterilizálása. Ez a „legtisztább árnyékszé... A vizet is a szom­szédból kell hordani. Emberfeletti munka és feladat hárul az igazgatóra, a főorvosra és a kórház egyetlen orvosára, dr. Sipos Istvánra. Mindezek ellenére a kórház személyzete olyan eredményeket produ­kál, és olyan odaadással teljesíti hivatalát, hogy fel­merül a kérdés micsoda páratlan szorgalom és munkakészség lakozik bennük?”

Dr. Reisman Vilmos a Felsőszabolcs című napilapban 1930-ban a következőket írja: „Változatlanul megmaradok most is azon állításom mellett, hogy a kórház mai állapotában egy percig sem maradhat és itt nem kibővítés, hanem csak rombolás és újjáépítés segíthet. Láttam már kórházat máshol is, Nyíregyházán, Debrecenben és a Dunántúlon is. És ha a mi kórházunk és azok között összehasonlítást teszek, akkor fellázad a lelkem az igazságtalan­ság miatt. Nekünk egy 70 ezer lelket számláló járásnak jó kb. 90 ágyas kórház akkor, amikor sajnos háromszor akkorára volna szükség. Mi elégedjünk meg a régivel, amikor mindenütt modernizálják a kórházakat! Csak a mi betegeinknek ne legyen meg a kényelmük, amikor ez a gyógyítás feltétele! Nem szabad tűrni, hogy mindent és mindenben csak Kisvárda maradjon hátul! Most kérdem, miért tűrjük? Talán mi nem vagyunk olyan támaszai az országnak, mint bárhol másutt élők? Talán a mi életünk nem annyira becses, mint bárki másé? Ez így tovább nem maradhat. Egy kórháznak ne legyen rendes fürdője, ne legyen tágas, szellős kórterme, ne legyen megfelelj felszerelése, elegendő ágya stb., stb... Ez ellen fellázad az ember igazságérzete különösen akkor, ha azt látja, hogy ez az állapot ma már országunkban elszigetelten álló jelenség”.

Ilyen nehéz körülmények között nevezték ki dr. Szabó Károly sebész főorvost 1931-ben igazgató főorvossá. Borbély Barna gondnokkal együtt párat­lan agilitással, hozzáértéssel kezdték el a kórház egészségügyi nívóját emelni, gazdasági egyensúlyát helyreállítani és ismét felvetették a kórház felújítá­sának, illetve egy új kórház építésének tervét. Mun­kálkodásuk egyre sikeresebb volt, megnövekedett a kórház iránti megbecsülés, de egyben némi emelke­dést mutatott a falusi nép egészségügyi kultúrája is.

A kórházi statisztika szerint 1931-ben már számtalan kis műtét mellett 622 nagy műtétet vé­geztek, és összesen 2829 beteget ápoltak. Dr. Varga Gyula szülész-nőgyógyász ebben az időben szükség szerint „besegített” a kórházban történő szülések­nél. Sajnos a zsúfoltság továbbra is jellemző volt. Egy 1936-ban megjelent statisztika szerint 1344 be­teget kellett elutasítani férőhely hiánya miatt! En­nek ellenére kijelentették a vármegyénél, hogy el kell venni a kórházat Kisvárdától „ha nem jó ne­ki ez a kórház, ne legyen neki egyáltalán kórháza.” Megszüntetni nem tudták, hiszen a tények előtt meg kellett hajolni, „elsorvasztani viszont lehe­tett...”, el is kezdték. A kórház ellátmányát az ad­digi 7000 pengőről 5500-ra csökkentették. Ennek el­lenére a rendszeres, céltudatos tevékenység követ­keztében néhány év alatt olyan eredményeket ho­zott, hogy a kórház kívülről-belülről bizalomger­jesztő képet nyújtott. A diagnosztikus munka csiszolásával, a gyógyító eljárások fejlesztésével, kiterjesztésével a lakosság bizalmát valamennyire sikerült visszaszerezni. Az orvosi továbbképzés céljául szolgáló szakkönyvtár alapjait is lerakták, szaklapokat „járatnak”.

Különböző átalakításokkal még egy-egy kórtermet kapott a sebészet és a belgyógyászat is, illetve egy kórtermet „szülőszobává” alakítottak át. Mindezek következtében 1938-ban 100 ágyas lett a kórház. Üzembe állították a diathermiát, a hydro- és mechanotherápiát. Bevezették a rádiót, a régi kiégett kályhákat a hazai szénfűtésre alkalmas „Jobbágy”-kályhákkal cserélték fel. Laboratóriumot létesítettek, a röntgenkészüléket kicserélték, két új kutat furattak, vízvezetéket szereltek be, hat vízöblítéses „klozettet alakítottak ki. A műszerkészletet kiegészítették, modern műtőasztal, árnyékmentes műtőlámpa és elektromos centrifuga beszerzésére is sor került. Az épületet újra vakoltatták, kifestették kívülről-belülről, és „alaposan féregtelenítettek”. A szeptikus műtőt és kötözőt külön helyiségbe helyezték el. A műszer-sterilizátor fűtésére hajdúszoboszlói komprimált földgázt használtak fel. Az ágyakat „sodrony-matracos”- ágyakra cserélték ki. A kézi mosásról „gépüzemre” tértek át. Gazdasági- és gyü­mölcsöskertet, sertéstenyésztést hoztak létre, valamint a bevásárlások céljára, fuvarozásra egy lovat, szekeret vettek. Az évtized végén a kórház vezetői, orvosai és személyzete a legteljesebb elismerést érdemelték ki.

A kórház fennállásának 45 éve alatt 1937. december 31-ig 74 014 beteget ápoltak. Rekordforgalom volt 1937-ben, 3200 beteget ápoltak, 1310 műtétet végeztek és a kórházban 105 gyermek született. Megkezdte működését a Kisvárdai Tüdőbeteg Gondozó Intézet is 1938-ban.

Az általános gazdasági helyzet azonban egyre inkább romlott, a háborús előkészületek, a hadigé­pezet zavartalan működésének biztosítása minden más szempontot eltöröltek. A következmények Kisvárda térségében is éreztették hatásukat. Növekedett a zsidóellenes hangulat. Kisvárdán 1944. ápri­lis 8-án kezdődött a zsidók összegyűjtése, mintegy 7 ezer zsidót zártak gettóba. Voltak, akik nem bírták elviselni a megszégyenítést és a szenvedést. Dr. Lukács (Lichtman) volt tiszti orvos és családja ön­gyilkos lett. A zsidó iskolát kórháznak rendezték be. A kórház orvosai közül többen gettóba kerültek, így pl. dr. Szőke Sándor is. Kisvárda lakosságának a hitleri barbárság következtében mintegy 25 százalékát hurcolták el...

A háborús évek katasztrofálisan rányomták bélyegüket a kórház egész működésére. A hadikór­házzá átalakított intézményben szinte csak sebesül­teket ápoltak, gyógyítottak. Dr. Szabó Károly min­den idejét a műtőben töltötte, kötözött, operált, am­putált. Az itthon maradt orvosok egy része vissza­vonultan, szakmája védőbástyája mögött „aggódva” várta a háború végét. Sokat közülük a háborús vi­har szétszórt a nagyvilágba, néhányuk a történelem rostáján kihullott: megméretett és könnyűnek talál­tatott...

A deportálásból kevesen tértek vissza, így dr. Szőke Sándor belgyógyász főorvos is, aki még há­rom évig dolgozott és lakott a kórházban, majd ő is külföldre távozott.

Változott a kórház vezetése is. Dr. Szabó Károly igazgató, sebész főorvos Nyíregyházára került főor­vosnak. Utódja dr. K. Halász Péter lett.

 

Folytatás...

Megközelíthetőség