A kórház alakítása és története 1918-ig

Dr. Fekete Imre

A KISVÁRDAI KÓRHÁZ TÖRTÉNETE


 

Lektorálta:
FAZEKAS ÁRPÁD
KAPRONCZAY KÁROLY

 

A sorozatot szerkeszti:
BODNÁR LÓRÁNT

 

ISSN 0237 – 9929

ISBN 963 02 5290 2

 

Tartalom:

A kórház alakítása és története 1918-ig
A kórház működése 1945-ig
A fejlődés évei (1945-1975)
A kórház története 1975-től napjainkig


 

A kórház alakítása és története 1918-ig

 

A XIX. század első felében hazánk egészségügyi helyzete nem volt megfelelő. Pusztítottak a járványos betegségek (kolera, tuberkulózis, nemi betegségek.) Kevés volt az orvos, megyénkben legfeljebb egy-két szakképzett orvos dolgozott. A vidéki orvosok között sebészeti képzettségű alig volt. A népesség összetétele, a vallási helyzet, a lakóhely geográfiai, klimatikus, politikai, szociális viszonyai meghatározó tényezői voltak a múlt század egészségügyének. Így volt ez a Tisza nagy északi kanyarulatának közepe táján, a Nyírség és a Rétköz érintkezési vonalán, az országos jelentőségű útvonalak metszéspontjánál, az úgynevezett „Keleti Kapuban”, Kisvárdán is.

1848. évben még 2000 lakosú település 1870-ben már 4203 lakost számlált. A vasúti forgalom megindulásával és kiterjedésével virágzott a kereskedelem, de a fő tevékenység a mezőgazdasági termelés volt. Csak a föld adott tekintélyt, tiszteletet, becsületet, jogot, mindent... A csaknem kizárólag földműveléssel foglalkozó lakosság „büszkélkedett” Magyarország legnagyobb gyermekáldásával. Az „egyke” itt teljesen ismeretlen volt. Annál gyakoribb a gyermekhalandóság... Az egészségügyi kultúra, a közegészségügy igen alacsony fokon állt. A szegény nép legtöbb esetben nem tudta igénybe venni az orvost, vagy a kórházi kezelést.

Ezidőben vármegyénk területén csak a nagykállói kórház funkcionált és „ispotály” jelleggel a kisvárdai. Feltételezhető, hogy ez utóbbi az 1880-as évek közepén az izraelita egyház kezdeményezésére jött létre. Az akkori rend megyei vezetése anyagilag is igyekezett támogatni ezt az „intézményt”, írásos feljegyzések alapján az 1887. esztendőben említik először „kórházként” a kisvárdait. Egyre erőteljesebben jelentkezett az „igazi kórház”-zá fejlesztés igénye. Pénze azonban csak a vármegyének, illetve a köznemességnek volt. A helybéli közbirtokosság és a kisvárdai izraelita szentegylet ezt az ispotályt a köz javára, a vármegye közönségének kívánta ajándékozni ebben az időben. A megyei köz­gyűlés viszont 1889-ben azt javasolta, hogy vegyék át megyei közkórháznak. A képviselőtestület évi költségvetésében már szerepéit is betegápolási alapra 241 forint és 66 krajcár.

A kisvárdai kórháznak nyilvános jelleggel felruházott megyei kórházzá való átalakítása fontos egészségügyi érdeke volt a vármegyének, mivel az egyetlen kórház — a nagykállói — egyáltalában nem volt elegendő ahhoz, hogy a szükségnek megfeleljen. A „kisvárdai kórház 20 betegre szabott berendezésével” viszont csak nagyon korlátolt mértékben teljesíthette volna hivatását. Ezen felül a „fenntartása is tetemes áldozatba” kerülne, állapí­totta meg a vármegyei közgyűlés. Dr. Jósa András vármegyei főorvos számítása szerint a leendő 40 ágyas kórház berendezése, annak értéke 742 forint 35 krajcár. Ügy tervezték, hogy ez az új kórház már 1890. április 1-én megnyílik. Végleges döntés azonban nem született.

Rendkívüli gyűlést tartottak a vármegyénél 1890. március 11-én, ahol két téma volt napirenden: a kisvárdai kórház ügye és a „kutya-tarthatósági adó”. Ekkor már tárgyalták, hogy milyen mó­dozatok mellett lehetne átvenni a „kisvárdai kórházat”. A nagykállói kórház védelmében megje­gyezték, hogy „vajon nem fogja-e a kisvárdai kórház, a nagykállóit fejlődésében befolyásolni?” Még külön bizottság is tanulmányozta a kérdést, mely magánkórházként javasolta működtetni. A „választmány” ezt ellenezte, inkább a megyeszékhelyen modern közkórház létesítését tartották volna jónak. Ezek után került az ügy a közgyűlés elé 1892-ben, ahol dr. Jósa András vármegyei főorvos szemben a választmánnyal az átvételt javasolta, és ennek alap­ján 50 szavazattal 32 ellenében kimondták, hogy a kórházat a megye átveszi...

A „Kisvárdai Lapok” 1892, szeptember 4-i számában ez olvasható; „A helybéli kórház felett meg­húzták a lélekharangokat a megyei urak. Kimonda­tott, hogy a kórház nem kell a vármegyének, és ha a kisvárdai közbirtokosságnak tetszik? megveszi tő­lük a berendezést a kállói kórház számára. Az épü­letet pedig használják fel amire nekik tetszik, korcs­mahelyiségnek is.” Tovább vajúdott a kérdés...

1893. november 3-án azonban csak sor került arra a választmányi ülésre, ahol a kórházat „Szabolcs Vármegyei Kis-Várdai Közkórház”-zá nyilvánították. Ezen az ülésen jelen volt többek között Mikecz János főjegyző, Szikszai Pál tiszti főügyész, Angyalossy Pál főszolgabíró, dr. Jósa András vár­megyei főorvos és dr. Kállai Rudolf kórházi főor­vos. Már ekkor megállapították az 1894. évre vo­natkozó költség-előirányzatot. Megalkották a köz­kórház alapszabályzatát, és ezeket paragrafusokba is foglaltak. Így pl.:

„1. §. Intézet czíme; Szabolcs Vármegyei Kis-Várdai Közkórház.
2. §. Intézet czélja: A betegek ápolása és gyógyítása, tudományos tapasztalatok gyűjtése...
4. §. Az intézet... a vármegye közigazgatási bizottsága felügyelete alatt áll...
7. §. ...egy ágyban egynél több beteg semmi szín alatt el nem helyezhető...
9. §. A betegek gyógykezelése: a betegek míg az intézetben tartózkodnak, a kórházi orvosok fel­ügyelete alatt állnak, ápolásuk és gyógykezelésük a tudomány elvei szerint történik s az az irányban felállított házirendhez, valamint az orvos utasítá­saihoz szigorúan alkalmazkodni kötelesek ...
10. §. A betegek látogatása az erre kitűzött időben engedtetik meg, Bárminemű élelmiszer, vagy ital becsempészése szigorúan tiltatik”.

Foglalkozik az alapszabályzat a betegek elbocsátásával, a haláleseteknél való eljárással, a kórház vagyonával, a tisztségviselők fizetésével, a kórházi renddel, a szolgaszemélyzet kötelességével stb.

A kórház „czélszerű” átalakítása ügyében 1893. november 22-én Kisvárdára érkezett az alispán. Jelen volt dr. Küzmös György járási orvos is. A megye által küldött bizottság — dr. Jósa András, Angyalossy Pál, Harsányi Menyhért — 1893. december 29-én átvette a kórházat. Ideiglenes vezetésére dr. Küzmös György, „a járás orvosa bízatott meg”. Gondnokává Kabay Imre szolgabírói végrehajtót, kemecsei lakost nevezték ki.

A kórház a betegek számára 1894. január 1-én nyílt meg. Somogyi Rezső és Fried József kisvárdai gyógyszerészek évenként felváltva látták el gyógyszerekkel. Már az év elején biztosítást kötnek tűz ellen és telefon-összeköttetést létesítenek a kórház és az igazgató főorvos lakása között, szivattyús kúttal látták el a kórházat, valamennyi kórszoba padozatát kijavították, a műtőterem falát olajjal kifestették, önkéntes adományokból 10 darab vas­ágyat is vásároltak. A kórház vagyona 1894-ben 6700 forint volt, 652 beteget kezeltek, gyógyítottak, és. 135 műtétet végeztek. Már ezek a számok is bizonyították, hogy milyen nagy szükség volt a kórházra. (1894. júliusában került a kórházhoz dr. Zsiday Dániel segédorvos.)

A kórházat 1896-ban már 50 ágyra fejlesztették. A következő évben hozzáépítettek egy új szárnyat az izraelita betegek számára külön konyhatartás jogosultsága mellett. A kórház belterülete ekkor 3 hold. A három udvaros épület 16 „kórszobával”, műtőteremmel és egyéb hivatalos helyiségekkel rendelkezett, a kórházi ágylétszám 87-re növekedett.

A kórházból 1900-ban 820 gyógyult beteg, 203 javultan, 163 gyógyulatlanul távozott, 50 ember halt meg.

Dr. Küzmös György „leköszönt”, az igazgatói állásról, és a lakosság körében is jól „ismert, megbecsült orvos 1901. augusztus 29-én meghalt. Helyébe dr. Mosánszky Jenő kassai gyakorló orvost nevezték ki, „járásorvosul" pedig dr. Lichtman (későbbiekben Lukács) Vilmost.

A kórház — amely néhány éven keresztül a vidéki kórházak mintájául szolgált — azonban egyre inkább elhanyagolódott. Az épületek tönkrementek, a kert gazzal benőtt, a kórtermek padozata elgombásodott, a műkővel való felcserélése nem sikerült. A pénzkezelésben, elszámolásban is voltak hiányosságok. A vármegyei főügyész vizsgálatot tartott és megállapította, hogy csak a betegek élelmezése, ápolása és gondozása ellen nincs kifogás, kivéve azt, hogy a zsidó betegek részére külön engedélyezett és használt főzőedények kopottak, azok kicserélése szükséges. A helyszínen úgy rendelkezett, hogy a kórház szennyvíztisztítási és csatornázási tervét mielőbb el kell készíteni. A kórház orvosi ellátott­sága is katasztrófáiig volt. (A helybeli orvosok egyébként „besegítettek” a kórházi betegellátásba.) Ebben az időben ugyanis kevés volt az orvos, nemcsak a kórház, hanem a községek, egyes járások is orvos nélkül voltak. A járványos megbetegedések nagy száma miatt tervbe vették, hogy Kisvárdán egy állandó járványkórházat létesítenek, ennek megvalósítására azonban nem került sor.

A számos gond mellett lassan-lassan csak javult valamit a helyzet. A felszerelésekre, orvosi műszerek beszerzésére 11 600 koronát szavaztak meg. Ez nagy segítséget jelentett a betegellátás szempontjából. Javult a helyzet személyi vonatko­zásban is. 1913-ban kinevezték dr. Balogh Arturt, aki egy év múlva tiszteletbeli „osztályfőorvos” lett. Dr. Kocsis János alkalmazására is sor került. Saj­nos a következő év végén mindketten lemondtak ál­lásukról.

A „Szabolcsi Újság”-ban 1913-ban a követke­zők olvashatók: „A falu végén csendesen meghúzódik bedűlt kerítésével egy szerény ház, amelyről az idegen azt hinné, hogy valamelyik tönkrement vagy. kihalt ősi családnak elhagyott, pusztulófélben lévő lakhelye. Ez a kisvárdai kórház kívülről. Belülről ugyancsak kopott, szegényes külseje miatt nem is sejteti azt, hogy ma már évente a betegek ezrei ke­resik fel a házat és ezen a réven községünket is, emelve annak forgalmát... Kevesen tudják, hogy az elmúlt évben felállították ugyanis a sebészeti osztályt, s ennek vezetésére műtőorvost neveztek ki... Ezen az úton volt elérhető, hogy az év eleje óta 300 műtétet végeztek, közöttük nagy számmal olyanokat, amelyekért eddig Pestre kellett utazni...  Gazdagodott a kórház egy röntgenkészülékkel, amely a "csodálatos sugarakkal" a diagnosztikát és gyógyászatot segíti, a csonttöréseket és ficamokat felismeri, amely már gyomor- és bélelváltozások vizsgálatára, valamint a bőrdaganatok és bőrbetegségek gyógyítására is alkalmas. A kórtermekben már nem fehér színűek a falak, sárgák, szürkék, barnák. A műtőben azonban kizárólag a fehér szín uralkodik a falakon, a kályhán és a szekrényen is. A kórtermek zsúfoltak. A sebészeten egymás mel­lett fekszenek azok, akiknek a gyomrát operálták, „másikuknak” a sérvét, az egyiknek a ficamot tették helyre, a másiknak golyváját irtották ki. A kórháznak nincs fertőző pavilonja, de még egy jégszekrénye sincs, amelyben megtarthatnák a betegek számára szükséges jeget.” Külön épületben volt el­helyezve a halottaskamra, a mosó- és főzőkonyha, valamint a gondnok lakása. A kisvárdai "Chevra-Cadischa” jótékonysága következtében a főépület egyik szárnyát 4 betegszobával és rituális konyhá­val kibővítették. A főépületben elhelyezett magyar és héber nyelvű márványtábla figyelmeztetett erre a jótékonyságra.

Az állandó beázás, a korhadás, a gombásodás miatt szinte bedőltek a falak. A régi fa és cserép zsindelytetőt új azbeszt — cement I— palával át kellett fedni.

Sajnos az I. világháború visszavetette a kórház még csekély, de jelentősnek induló fejlődését. Az általános mozgósítás, az ország anyagi helyzete rá­nyomta bélyegét az egészségügyre is. Súlyosbította a kórház helyzetét, hogy dr. Mosánszky igazgató főorvost 1914-ben behívták katonának, ezért dr. Zsiday Dániel nyugalmazott főorvost kérték fel az igazgatási, illetve az orvosi teendők ellátására. Ő látta el a betegeket Lefkovics Ernő és Vidor Jenő orvosnövendékekkel együtt. A kórházban számos sebesült katona ellátására is sor került, bár a hábo­rú kitörésének évében a Vörös-Kereszt Egylet Fiókja (amely már 1891-ben megalakult Kisvárdán) az állami II. sz. óvoda épületében „18 sebesültre” 1914. november 3-án egy kisegítő kórházat rendezett be. Ennek igazgatója dr. Lukács Vilmos, gondnoka özv. Angyalossy Pálné lett. A vöröskereszt kórház első halottja Dicső László újkenézi illetőségű katona volt. Milyen is az élet? ... Az első halott neve fennma­radt, de az első gyógyulté nem... A sebesültek és a betegek látogatását megtiltották, csak igazolvány felmutatása mellett volt lehetséges „egyszeri, vagy állandó érvénnyel.” Tilos volt a vasútállomásra is kimenni, ha foglyot, vagy sebesültet szállító vonat haladt át, vagy érkezett. Különböző felhívásokkal fordultak a lakossághoz, hogy adakozzanak élelmi­szert, szivart, dohányt, könyvet a sebesültek számá­ra. Mind a kórházban, mind a vöröskeresztes kór­házban a vezetés és a betegek kezelése megfelelő volt. Hiányosságot az ellenőrzésnél nem találtak. A vöröskeresztes kórház 1918-ban megszűnt.

1918. november 4-én alakult meg Kisvárdán a Nemzeti és Katonatanács. Gyökeres átalakítások megvalósítására azonban nem sok lehetősége volt, mivel rövidesen a román csapatok bevonultak Kisvárdára, lefegyverezték a munkásságot, letartóztat­ták a vezetőket. Szertefoszlott minden álom, elkép­zelés, a szebbre-jobbra való törekvés, így többek között a kórház további fejlődésének ügye is...

 

Folytatás...

Megközelíthetőség